A fák, feketén, utunkba állnak.
Füstté válnak imbolygó árnyak.

Magába zár hallgatag félelem.
Talán a szél visz el, vagy csillag száll velem.
Egymás kezét fogva szavakat mormolunk.
A szerelem hazug, vagy mi hazudunk.
Valaha sétáltunk a reggeli Napban,
most tapogatózva ködben, öntudatlan ...

Vagy élettõl elhagyottan ...

P. Tóth Irén