Véletlenszerû széllökések. Elvékonyul
bennük a beszéd. Vaktában szétszóródnak
az álom színei. Átitatják a hajnalt. A napok
elvágtatnak és nem térnek vissza, mint a
felriasztott õzek.

Az alkony közönséges borvirág
az ég arcán. Valami fáradt bánat ül
a házak ablakszemében. Éjjel kitágul
a sebezhetõség tartománya. Szoprán hangú
jégcsapokról a kihalt utcára cseppen a várakozás.
Befagyott tócsán a világ sérüléseinek látlelete.

Pulzáló csillagokban egy kitagadott gyerek képmása.
Tekintetében indigókék rémület. Egyedül marad.
Végleg. Akár egy vers, amit sohasem szaval el
a téli fasor névtelen rigókórusa.

A békesség szentélyébe kúszik a felejtés árnya,
mint soha bemutatott orgonaszóló hangneme.
A hátralévõ idõ mollja.