Nõnek büszkeségeink.
Imádjuk õket elfogultan,
miközben azt mondjuk, mégse.
Nem veszünk észre mosoly mögötti
csínytevéseket,
hazugsággá duzzadó füllentéseket.
Majd lavina zúdul,
mikor nem tehetünk semmit.
Nem tudjuk kivédeni ámor nyilait,
öklendezéseit,
nem állhatunk elé, hogy: ide lõj!,
mert úgyse.
Senki nem bocsát meg annyit,
nem segít, ha baj van.
Nem hallgat fuldokolva.
Négyszögletes kövek, sziklák.
Mindig akkor, amikor kell.
Ahogy lehet.

Egyszer majd belerokkanunk
erõsségünk látszatába,
és a félelembe, hogy belerokkanunk.
Hogy mi lesz akkor, azután...