Kipusztult mind, az énekbõl a rigó,
Sok, apró csont úgy szennyezi a tájt,
Túl sok az érzésben a szúró ’s vágó,
’S az emlék íze mindig fájt.

Megvertek, köptek ’s szerettek is, tegnap,
Egy kevés sót is adtak, íznek száj;
Az összes kutya, amely ugat, harap,
És kõbõl van a kölcsönkapott báj.

Már összeszedtem magamnak a jövõt,
A múltamból csak néhány árnyékot és zajt,
Bocsáss, hogy nem ismertem fel a szövõt,
Ezért, hadd dobjam ki, ó, Uram, azt a jajt.